Az egészet az oroszoknak köszönhetjük.

E mondattal kezdődik a kétrészes dokumentumfilm, amely az Internet rövid történetét mutatta be. (Internet sztori. Eredeti címe: „Nerds 2.0.1. – A Brief History of the Internet”.) A jelen fejezet a film első részében elhangzott információkból táplálkozik, azaz döntően hallomáson alapul.

1957-ban a szovjetek fellőtték az első műholdat, amivel megkezdődött az űrkorszak. Az USA ettől azt hitte, elveszti a hidegháborút, s két elnök is határozott lépéseket tett: Eisenhower ügynökséget hozott létre a Pentagonban, és milliárdokat irányzott elő, Kennedy pedig megígérte, hogy még a hatvanas években ember lép a Holdra, s a projekt megvalósítását egy civil szervezetre, a NASA-ra bízta. Amikor a NASA felbocsátotta első űrhajósait, a Pentagonban úgy döntöttek, számítógépekre van szükség. Ez 1962-ben történt. A számítógépes kutatás akkoriban még gyerekcipőben topogott; hiányzott a „gyilkos alkalmazás” bárminő perspektívája. (A gyilkos alkalmazás jóval későbbi számítógépes szleng-kifejezés. Azt a lehetőséget jelöli, amely révén valamely informatikai eljárás széles körű felhasználásra számíthat, azaz jó üzletté válhat. Például az IBM számítógépek számára a táblázatkezelő program, a Machintosnál az „asztali könyvkiadás” lett a gyilkosul jól jövedelmező alkalmazás.)

Az űrkutatás és a számítógép-fejlesztés tehát egyszerre indultak útjukra. Előbbi kezdettől fogva az érdeklődés központjában állt, utóbbi senkit se érdekelt. Az akkori idők számítógépeinek mérete egy kisebb lakásnak felelt meg, használatukat szigorúan korlátozták, és csak kevesen férhettek a közelükbe.

J. C. R. Licklider, akit a többiek csak Lick-nek szólítottak, a massachusetts-i műszaki egyetem munkatársa volt. A hatvanas években próféciát tett. Évtizedekkel a személyi számítógép megjelenése előtt e szavakat mondta: „A számítógép-technika olyan iramban fejlődik, ahogy korábban még semmilyen műszaki újdonság. Olyan terület, amely húsz év alatt ezerszer tökéletesebb lesz.” Intergalaktikus hálózatról vizionált, amelynek segítségével bárki és bárhol, szerte a világon, adatokhoz juthat. A „hogyan”-ról persze fogalma sem volt. – Nincs rá adat, hogy Licken kívül akkoriban bárki más meglátta volna az emberi psziché mélységeiből akkor már felfelé emelkedő Hálót...

Tehát a hatvanas évek elején járunk. Két program fut: a levegőben a GEMINI nevű űr-, a földön az ARPA nevű komputerfejlesztési-program. Utóbbi központi számítógépek telepítésébe kezd a nagyobb USA-beli egyetemeken. Ezek voltak az Arpa-komputerek.

Az Internet gondolata a Pentagonban született, úgy a Gemini-8 űrhajó magasságában. Egy Bob Taylor nevű Pentagon-alkalmazott ötlete volt. Mi lenne, ha az összes Arpa-komputert összekötnék? – jutott eszébe Bobnak. Pénzt kapott rá, milliókat, és megkezdődhetett a számítógépes hálózat, az Arpa-net kiépítése, a világ első digitális komputer hálózatáé, ami még igen távolt állt Lick intergalaktikus álmától, de már számítógépek egymáshoz kapcsolását jelentette, tehát a gyakorlatba ültetés kezdete volt. A komputerrel rendelkező egyetemek eleinte tiltakoztak, azt mondták: a mi gépünket más ne használja, a többiek webhelyei meg nem érdekelnek minket. Azonban hat-hétszámjegyű állami támogatást jelentett, ha egy adott egyetem beszállt a hálózatba, ami végül megtörte az ellenállást.

1968-tól a GEMINI-t felváltotta az APOLLO, ami már a Holdat vette célba. Közben tovább folyt a számítógép-kutatás. 1968 karácsonyán, mikor az Apollo-8 Hold körüli pályára állt, egy futballcsapatnyi férfi (BBN név alatt, ha jól értettem) felkérést kapott a hadseregtől a tényleges Hálózat létrehozására. Ezek az emberek valósították meg a tulajdonképpeni Internetet. Ők találták ki annak egyik legsarkalatosabb jellemzőjét, az ún. „csomagkapcsolásos” módszert is. Az adatok küldése telefonvonalak felhasználásával történt. A megbízás után kilenc hónappal megszületett az eredmény. A BBN-csapat határidőre szállított. A teljesítés egy HONYWELL 516-os típusú, hűtőgép nagyságú „minikomputerben” testesült meg, benne a programmal, amit a BBN-fiúk írtak. Az ős-kütyű, mely ma is látható, 7792 órát működött.

A világ első továbbított netes információja az volt, hogy „LO”. A G-nél ugyanis összeomlott a rendszer. Néhány dolgon változtattak, és pár órával később teljes hosszban sikerült a LOGIN szó továbbítása.

Mérföldkő volt az is, amikor egy güzü, aki annyira szeretett szörfözni, hogy Hawaii-ra költözött, a szükségből előnyt kovácsolva másodmagával létrehozta az első nem telefon alapú kapcsolódási módot, a rádióhullámmal operáló Aloha-netet.

1970-ben a Háló már telefonra, rádióhullámra és műholdra egyaránt működött: elvileg világméretűvé vált. 1972-re az Arpa-net húsz tároló-hellyel rendelkezett. A net-guruk publikálni kezdtek a találmány humán jelentőségéről. A világ azonban alapvetően még mindig nem tudott az egészről. 1972. októberében háromnapos bemutatót tartottak Washingtonban, összehordtak egy csomó gépet, és bemutatták, hogyan működik a rendszer.

Immár rendelkezésre állt a Háló, mint egy kiépített útvonal-rendszer, de alig közlekedtek rajta. Egyrészt kevés volt a program, másrészt az egyetemi gépek között nem létezett közös nyelv. Mindenki csak mondta a magáét. Ezért Vinton G. Cerf és Robert E. Kahn megalkották a nevezetes „TCP/IP”-t. 1974. májusban jelent meg a „Protokoll a csomagkapcsolt hálózatok kölcsönös adatforgalmához” című írásuk. Nem túl izgalmas címe ellenére igen nagy hatást keltett a tanulmány, hiszen lehetővé tette, hogy immár bármely gép kommunikáljon bármely másikkal. (Amiből nekem, mint megkésett gurunak, az is fontos és jelképes, hogy ezzel a protokoll szó kiszabadult a diplomácia és a hatalmi rendezvények sunyi udvariaskodásának karmaiból: érzelmi-akarati jelentései mellé odasorakozott egy agyas jelentés is.)

A técépéípé folytán megjelent az Internet gyilkos alkalmazása. A tettes neve: Emil. Az embereket nem hozta lázba sem a gép-gép közötti kapcsolat, sem a gép-ember közötti. Csak az ember-ember közöttitől indultak be...

Nem volt előre látható, hogy az e-mail lesz a legnagyobb vonzerő. A lehetőséget egy Ray keresztnevű, szerény és megnyerő fiatalember találta ki (akinek a családnevét sajnos nem sikerült pontosan kifülelnem, talán „Tamlinson”.) Ray eleinte csak saját magának küldött méjleket, aztán néhány csoporttársának. Az első alkalmazás, amit feltettek a rendszerre, az ő hálózati e-mailje volt. És nyomban dőlni kezdtek a levelek. Ekkortól kezdett fontos lenni a világnak az Internet. Ray, mint az ábra mutatja, mégsem lett világhírű. De még csak gazdag sem. A riporter ugyanis rákérdezett: „Gondolom, mérhetetlenül gazdag?” – Nem – válaszolt Ray mosolyogva.

Mint ahogyan a BBN-csapat tagjai sem lettek azok. „Az a vicces, hogy az úttörők közül senki sem gazdagodott meg. Se pénz, se hírnév. Az űrhajósok legalább bekerültek a tévébe. A főnyereményhez előbb fel kellett találni a PC-t (a személyi számítógépet)...” – E szavakkal zárul a dokumentumfilm első része, miközben már a második rész hőse, Bill Gates látható a háttérben.

(Ha valaki nem tudná: nevezett és maroknyi társa hihetetlen vagyont szerzett azzal, hogy jókor voltak a jó helyen, és magukhoz tudták láncolni a már valóban személyi számítógép szoftver-oldalát. Cserében viszonylag egyöntetű közutálatnak örvendenek. Én is utálom őket. Az igazságnak azonban nem csak azzal tartozunk, hogy beismerjük, valahol ez csak sima irigység (szaknyelven ressentiment), hanem azzal is, hogy az informatika talán a világ első olyan munkaterülete, ahol egy ideig úgy lehetett meggazdagodni, hogy nem kellett legalább az első millióhoz valamilyen disznóságot, leginkább bűncselekményt elkövetni. Elég volt hozzá bizonyos fajtájú tehetség. Amely tehetség-fajta, mit tesz isten, véletlenül igen gyakran társul autizmusra emlékeztető tünetekkel. Mára ez a lehetőség, úgy tűnik, megszűnt: a pénz már itt is csak oda megy, ahol amúgy is van. -- Ugyanakkor az is igaz, hogy Billék a többiekhez képest is szemérmetlenül gazdagodtak meg, mégpedig ugyanazzal a kapzsi, mindenki mást megfojtó üzletpolitikával, amivel John D. Rockefeller, a maga idejében, az ő Microsoftjával, a Standard Oil-al a semmiből szintén végtelenül gazdag lett – és szintén végtelenül közutált.)

A @ jel is Raytől származik. „Ránéztem a 33-as modellem billentyűzetére, és a legnyilvánvalóbb az AT (-nál -nél) jel volt, mert ennél a gépnél voltam éppen, mármint abban a szobában. Elég logikusnak tűnt, hogy ezt válasszam.” Mi, a hálátlan utókor, hálát adhatunk, hogy nem valami malacabb jelre esett Ray pillantása: alighanem a magyarban sikerült a legostobább elnevezést adni e kikerülhetetlen karakternek, bár az is lehetséges, a magyar karakter találékonysága mutatkozik meg benne. (Hogyan érhettük volna el másként, hogy nevünk említése után mindig kimondhassuk a „kukac” szót, valahányszor lediktáljuk az e-mail-címünket... :-)

A világ első Internet kapcsolata 1969. május elején jött létre. Majdnem ugyanakkor, 1969. július 20-án, az Apollo-11 leszállt a Holdra.

• Szilícium mindhalálig
• A Szilícium-völgy 1996 - A számítógép története
• Az Internet igaz története - Hatalmat a népnek
• Az Internet sztori
• Hogyan váltotta meg egy különc a világot (Bill Gates)
• A számítógépes játékok története
• Tetris, Oroszországból szeretettel